Évente egymilliárd pizzát szállítanak házhoz, döntő többségét egyszerű kartondobozban. Tudta, hogy már az 1800-as évek elején is vittek házhoz megrendelésre pizzát? Vajon hogyan alakult ki a ma használatos kartondoboz? És miért pont az? Válaszok a kínzó kérdésekre kattintás után!
Megéhezünk, de nincs sem kedvünk, sem időnk főzni. Felemeljük a telefont és megrendeljük a pizzát, ami (jó esetben) fél óra múlva megérkezik. Kinyitjuk a kartondobozt és megesszük a pizzát. Nem nagy kaland, de vajon belegondoltunk-e már, miért éppen így szállítják házhoz kedvenc ételünk?
Nem vagyunk kevesen, akik több-kevesebb rendszerességgel rendelünk pizzát (olyannyira nem, hogy évente egymilliárd pizzát szállítanak házhoz, egyébként is ez a világ egyik kedvenc étele), de alighanem kevesen tudják, hogy ez a szolgáltatás lassan kétszáz éve létezik.
Az első megoldás: a stufa
Igen, az első pizzát valamikor az 1800-as évek elején szállították megrendelésre házhoz. Akkoriban a pékek réztálakat használtak arra, hogy a kisebb kenyereket és pizzákat eljuttassák rendeltetési helyükre. Ez általában a fiaik dolga volt, akik némi borravaló reményében járták a környéket és árulták az ételt. A nagy különbség persze az volt, hogy nem célzott rendelést vittek, hanem az előre elkészített tésztákat árulták.
A stufának nevezett (gyakorlatilag minitűzhelyként funkcionáló) készségnek csúcsos fedele volt, rajta fedett nyílásokkal, melyeket elhúzva kiereszthették a gőzt. Mivel rézből készült, jól tartotta a meleget, így az étel nem hűlt ki. A maga nemében briliáns eszköz volt!
Összetekerve, papírban, átkötve
Száz évvel később az iparosodott amerikai nagyvárosokban (értelemszerűen a milliónyi olasz bevándorlónak köszönhetően) kezdett elterjedni az előre elkészített tésztaételek árusítása.
A legenda szerint a pizzákat ekkor összetekerve, papírba csomagolva, zsineggel lazán összekötve árulták a Lombariban (ami Amerika első hivatalosan bejegyzett pizzériája volt). A kis kenyereket gyakran szobahőmérsékleten árulták és fogyasztás előtt a gyárak kohói, kemencéi mellett melegítették fel. (Arról érdekes módon nem szól a fáma, hogy a réz stufa miért nem terjedt el, de valószínűleg az ár lehetett az oka.)
Megkezdődik a diadalút
A pizza azonban igazán a II. világháborút követően indult diadalútra, köszönhetően a háború alatt és után Olaszországban harcoló és állomásozó amerikai katonáknak, akik hazatérve sem szívesen mondtak volna le a tengerentúlon megkedvelt olasz specialitásról.
A 40-es években így aztán egyre nagyobb lett az igény (immár nem csak a bevándorolt olaszok körében) a pizzára, ezzel együtt az elvitelre is. Márpedig ha igény van, akkor megjelenik a kínálat is. A pizza szállítását ekkor egy kemény hullámpapír alapon oldották meg, amit nagy papírzacskóba tettek (persze a pizzával együtt).
Nem volt rossz megoldás, kivéve, hogy a papír (bár kiengedte a párát), nem tartotta megfelelően a meleget. (Érdekes, hogy még ma is van olyan amerikai pizzéria, amely így kínálja elvitelre a termékét – például a New Jerseyben lévő Federici, amelyik 1946 óta ezt a metódust követi.)
Hely az asztalnál
Az 50-es években a pizza megérkezett az otthonokba is, azaz már nem kizárólag a munkába siető amerikaiak vették és vitték, hanem a családi asztalhoz is szállították. A kereslet növekedése miatt egyre több pizzát kellett kiszállítani. Adódott a probléma, miszerint a zacskós megoldással nem lehetett gazdaságosan elhelyezni a kiszállítandó árut, ki kellett hát találni valamit.
Ekkor jelentek meg először a vékony kartondobozok, amelyeket nagyszerűen lehet szállítani, sokat lehet belőle egymásra pakolni és a hőt is elég jól tárolják. Más kérdés, hogy a kartondoboz (miként ezt bárki, aki rendelt már pizzát maga is megtapasztalhatta) nem túl jól áll ellen a nedvességnek, így aztán előfordult az is (főleg a technológia bevezetésének elején), hogy a nedvességtől meggyengült doboz egyszerűen összeesett a pizza súlya alatt.
Nagy ugrás: a 60-as évek
A pizzásdobozok fejlődéstörténetében (akármilyen hülyén is hangzik ez így) a legnagyobb ugrás az 1960-as években történt, köszönhetően a Dimonos pizza alapítójának, Tom Managhannek.
Miként önéletrajzában leírja, olyan céget keresett, amely képes erős, ám mégis könnyen hajtogatható hullámpapírt gyártani. Managhan szerint a feladat meglepően nagy kihívást jelentett, végül egy detroiti cég (örökítsük meg itt a nevét: Triad Containers) járt sikerrel és megszületett az a doboz, amelyet a mai napig használnak a világ minden táján.
Felmerül persze a kérdés, hogy 2011-ben valóban egy majdnem félévszázados technológiai megoldás-e a legjobb, vagy van még lehetőség továbbfejlődni? Nyilván az utóbbi a helyes választás, különösen, hogy folyamatosak a fejlesztések, próbálkozások – van, aki a hővesztés problémáját tartja a leginkább megoldandónak, mások a gőz okozta nedvesedést tartják a fő ellenségnek.
Azért a lényeg továbbra is a pizza marad.
Csatlakozz hozzánk és több mint kétezer barátunkhoz a Facebook-on, ahol az itteninél bővebb tartalommal, linkekkel, érdekes sztorikkal jelentkezünk: ami ide nem fér, ott megtalálható! Aki Twitter-en követne minket, azt is megteheti. Jó szórakozást!
Ha tetszett ez a poszt, ajánljuk az alábbiakat is:
Utolsó kommentek